A nyolcvanas évek. A diszkó-korszak vége, peresztrojka, Ronald Reagan, Rambo, diákok által előszeretettel fogyasztott Technokol, Michael Jackson kifehéredése, hidegháború vége.
2002. PC-n is megjelenik a 2001-es év nagy sikerjátéka, melynek eladott példányszámát talán csak a láttán agyvérzést kapott szülők száma múlja felül.
2003. Miami. A tomboló hőségben, a pálmafák alatt elvonuló bikinis lányokat megbámulva egy srác betér egy szoftverkereskedésbe, és megveszi a 9 milliomodik Vice City-t.
1986. Vice City. Tomboló hőség, görkoris lányok, sportkocsik, maffiózók – sex & drug & Rock’n’Roll. És Tommy Vercetti elkezdi ténykedését minden idők egyik legjobb számítógépes játékában...

Amióta számítógépes játékok léteznek, vannak köztük brutálisak, naturálisak, melyek megbotránkoztatják az embereket. És amióta ilyen játékok léteznek, vannak szülők, pszichológusok és önjelölt erkölcscsőszök, akik hevesen tiltakoznak ellenük. Vannak játékok, melyekben marketingfogás a brutalitás, vannak, melyekben a realizmust segíti elő, és végül van a GTA sorozat, mely csupán a valós életet prezentálja. S hogy az életre feltétlenül ráillik a 18 éven felülieknek besorolás? Alighanem igen...

A Vice City esetében ugyanaz a már-már rituális kis népi játék zajlott le, mint a GTA3 esetében: a program először tavaly télen jelent meg PS2-re, majd - akárcsak elődje esetében - hat hónap elteltével PC-re is. Hogy ez alatt a hat hónap alatt hány hetvenkedő PS2 tulajdonos esett áldozatul az irigységbe és a várakozásba beleőrült PC-s ismerősének, arról nem szól a fáma. Arról viszont igen, hogy röpke fél év alatt 8,5 milliós eladást produkált a konzolos verzió, azt hiszem nem véletlenül.

Ha tömören, egyetlen szóval kellene véleményeznem a Vice City-t, akkor azt mondanám: fantasztikus. Übereli azt a GTA3-at, melyről azt hittük, hogy ez már maga a Paradicsom. De nem, kiderült, hogy a GTA3 pusztán a Paradicsom kapuja, s igazán csak a Vice City vezet be minket a belsejébe. A Vice City ugyanis mindenben felülmúlja a GTA3-at: grafikában, történetvezetésben, hangokban, szabadságban, és hangulatban.

Ha a megjelenésre azt mondtam, hogy „hagyományőrző”, akkor a történetre is igaz ez: kísértetiesen hasonlít a GTA3 történetére. Az alapállás hasonló: Tommy Vercetti frissen szabadulván azon kapja magát, hogy főnökei, a Forelli fivérek nem nagyon tudnak vele mit kezdeni, s biztonságosabbnak tartják, ha a család székhelyétől távoli Miamiba, pontosabban Vice City-be helyezik át, hogy ott intézze a család ügyeit, építse ki kapcsolataikat. Azonban a dolgok nem úgy mennek, hogy menniük kéne: Tommy első üzletét nemhogy siker nem koronázza, hanem örülhet, hogy élve megúszta a dolgot. Azonban, mivel Sony Forelli jelentős pénzt, és drogot bukott a bizniszen, ezt Tommy-n akarja bevasalni, illetve ha bevasalni nem is tudja, legalább főhősünket fogja kivasaltatni... Cseppet sem irigylésre méltóan kezdünk tehát, és szokás szerint a ranglétra legaljáról kell felküzdenünk magunkat a város nagyfőnökének titulusáig, és ellenfeleink likvidálásáig.

Ügyködésünk színhelye pedig a napos Vice City lesz (ha erre valaki még nem jött volna rá... :-), mely le sem tagadhatná a hasonlóságot Miamival, helyesebben a Miami Vice-ban megismerttel (elvégre ez mégiscsak a 80-as évek): pálmafák, görkoris lányok, ízléstelen neonfények, borzalmas hawaii ingek, színes öltönyök, limonádé popzene, kőkemény macsók, és egy rakat kubai, ill. mexikói bevándorló. Egyedül csak az aligátorok hiányoznak...
Bár a marketingesek kétszeres méreteket emlegettek, Vice City méretei nagyjából megegyeznek Liberty City-vel, ami nem szép dolog, hiszen úton-útfélen ezt sulykolták az emberbe. Azonban mozgásterünk jelenősen bővült: már nemcsak az utcákon randalírozhatunk, hanem sok épületbe is bemehetünk, és a GTA3 Dodo-s szerencsétlenkedése után végre repülhetünk is!
Az alapállás nem változott, hiszen szabadságunk óriási! Autókat, motorokat lophatunk, boltokat rabolhatunk ki, csökkenthetjük a népsűrűséget, beállhatunk pizzafutárnak, taxisnak, buszvezetőnek, rendőrnek, avagy teljesíthetjük a sztori-küldetéseket is, avagy megvásárolván egyes épületeket teljesíthetjük az ahhoz kapcsolódó küldetéseket... Tehát szabadságunk ha lehet, csak nőtt a GTA3 óta.

Randalírozásunk fő eszközei, a járművek száma jelentősen megnőtt: új sportkocsik, dzsipek, teherautók jelentek meg, és megmaradt jó pár autó a GTA3-ból is, ezek egy része pedig új textúrákat kapott. A fizika, és a vezetési modell nagymértékben javult, bár természetesen nem tör a szimulátorok babérjaira, de a különféle járművek vezethetősége, gyorsulása, tapadása markánsan különbözik egymástól.
A guruló járművek kategóriáját erősítik a most debütáló motorok: sportmotorok, chopperek, krosszmotorok és mopedek tömege várja azt, hogy ripityára törjük őket. A motorokkal értelemszerűen remekül lehet hasítani (lobog is a hajunk, no meg az ingünk/kabátunk), manőverezni, de ilyenkor értelemszerűen sokkal sérülékenyebbek vagyunk, amire hamar rájöhetünk, ha 120-al repesztve találkozunk akár csak egy járdaszegéllyel is. Új, és remek ötletek jelentkeznek itt is: az autók kerekei szétlőhetők, így elég egy lövés, és a delikvens autós nem jelent többé veszélyt, a sofőröket egy jól irányzott lövéssel akár ki is lőhetjük a kormány mögül, és most már ki is ugorhatunk az autóból, aminek jelentősége főként akkor jön elő, mikor a motorháztetőből lángok csapnak ki, és mi eszeveszettül ki akarunk szállni.
A propelleres szériához hidroplán és helikopterek tartoznak, ezekkel remekül el lehet szórakozni, bár jelentős szerephez nem jutnak, akárcsak a hajók, melyek között újak jelentek meg (pl. vitorlás, gumicsónak), de fő közlekedési eszközeink a négy-, ill. kétkerekűek maradnak.

A választható fegyverek arzenálja is jelentősen megnőtt: itt igaznak bizonyult a jóslat, és valóban több mint 30-féle célszerszám közül választhatunk. Van itt kérem közelharcra szamurájkard, csavarhúzó (!), húsvágó bárd, golfütő, kalapács, közelre sima, mezei pisztoly, Magnum (hát ezt aztán lehet szopogatni... :-), shotgun, középtávra különféle géppisztolyok (Uzi, Ingram), távolabbra pedig a már megszokott M-16-os, és végezetül pedig lángszóró, géppuska, és a kihagyhatatlan rakétavető.

A pénzt már nem mérik oly bőkezűen, mint a GTA3-ban, hiszen ott minden robbantásért, ütközésért, gyilkosságért pengettek rendesen, azonban a Vice City-ben pénzhez csupán akkor jutunk, ha felvesszük (pl. egy elütött gyalogostól), avagy teljesítünk egy küldetést. Ennek oka részben alighanem az infláció - de komolyan! - lehet, hiszen mondjuk 100.000 dollár lényegesen többet ért 1986-ban, mint 2002-ben, és ezt alátámasztják az árak is, hiszen jóval olcsóbbak a fegyverek is. És ha lehetett volna épületeket venni a GTA3-ban, akkor bizonyára azoknál is lemérhető lenne az árcsökkenés, de nem lehetett, azonban a Vice City-ben számos ilyen jellegű tranzakciót is lebonyolíthatunk. A megvehető épületek két részre bonthatók: egy részük csupán mentési pontként, ill. garázsként szolgálhat - ilyeneket a játék elejétől kezdve vásárolhatunk. A második csoportba tartozó épület(együttes)ek nem csupán mentésre alkalmasak, hanem egyrészt pénzt is hoznak a konyhára, másrészt pedig küldetések sora kapcsolódik mindegyikhez. Ilyen épületek - a teljesség igénye nélkül -: nyomda, night club, sztriptízbár, filmstúdió, stb.

A küldetések a már megszokott „hozd el, öld meg” sémára épülnek, azonban olyan kreativitással lettek megalkotva, hogy egyhamar aligha fogunk rájuk unni. Maguk a küldetések nem lettek nehezebbek, de lényegesen hosszabbak, és következésképpen bonyolultabbak lettek. A játék első felében a küldetéseket a különféle alvilági figurák adják, a második rész azonban már főként arról szól, hogy a város nagyfőnökeként számos problémával kell megküzdenünk, így a küldetések mondhatni „házhoz jönnek”.

A küldetések közbeni ellenfeleink (mert hát az ártatlan civilek nem nevezhetők komoly ellenfélnek) MI-je jelentős javuláson ment át: a zsaruk tervszerűen próbálnak bekeríteni, szitává lövik a kocsinkat, elugranak (helyesebben próbálnak… :-) a kocsink elől. A körözési szintek nem változtak a GTA3 óta: először csak egy-két rendőrautó üldöz minket mérsékelt lelkesedéssel, majd jön egy helikopter (melyről most már kommandósok szállnak alá kötélhágcsón), ez után jönnek az úttorlaszok, a rohamrendőrök, majd végül a hadsereg.
Azonban az MI helyenként nagyon sután tud viselkedni: van, hogy egy rendőr csak áll bambán mellettünk a körözési szintünktől függetlenül, majd mikor bizonyos szögben elmegyünk mellette hirtelen nagy vehemenciával ránk veti magát, avagy még most is előfordul, hogy a megijedt járókelők nekirohannak egy falnak, és ez után sokáig nem tudnak továbbmenni, embereink avagy a rendőrök üldözés közben több gyalogost ütnek el, mint amennyi likvidálásáért köröznek minket...

A Vice City alatt továbbra is a GTA3 motorja dohog, azonban a Rockstar-os srácok nagyon dicséretesen új effektekkel egészítették ki a motort (pofás víz, remek tükröződések, még remekebb napfelkelte, esőcseppek a monitoron). Sok új apróság is színesíti a játékot, az utcákon még realisztikusabban zajlik az élet: láthatunk tolvajlásokat (képesek az őrizetlenül hagyott kocsinkat is elkötni!), a rendőrök üldözik a rosszarcú emberkéket, mások beszélgetnek, éjszaka khmm „humánerőforrás-gazdálkodó” leányzók lepik el az utcákat, stb.

Ha van valami, ami kiemelkedik az amúgy is szinte tökéletes részegységek közül, akkor azok a hangok, illetve a zene. A hangok, legyen szó fegyverekről, avagy járművekről, szinte tökéletesek! A gyalogosok beszólásainak száma jelentősen növekedett, külön élvezet az, hogy a nagyszámú spanyol ajkú bevándorlónak köszönhetően számos spanyol, ill. tört angolsággal elhangzó szidalmazást halhatunk. Külön öröm, hogy GTA3-as, Silent Bob-ra hajazó elődjével ellentétben übermacsó főhősünk ezúttal beszédre is képes: egyrészt a küldetések elvállalásakor beszélget a munkaadóval, másrészt pedig kommentálja az eseményeket, beszól a járókelőknek, zsaruknak, ellenséges maffiózóknak, egyszóval mindenkinek.
A szinkronszínészek a már megszokott profizmussal szólaltatják meg karakterüket, nem véletlenül, hiszen profi színészekről van szó (a teljesség igénye nélkül: Burt Reynolds, Dennis Hopper, Louis Guzmán, Philip Michael Thomas, Jenna Jameson, stb.)
Összesen kilenc rádióadó közül választhatunk: van itt beszélgetős állomás (K-Chat), érzelmes dalokat játszó (Emotion), igen kiváló jazzes-latinos dalokat játszó (Espantoso), popslágerekre fókuszáló, (Flash), hip-hop-ot preferáló (Wildstyle), stb. Az előadókra egy szavunk sem lehet, a 80-as évek nagy előadóiból és slágereiből válogattak a fejlesztők, ez nem csak szinte, hanem teljes egészében úgy tökéletes, ahogy van.

Bajban vagyok az értékeléssel kapcsolatban. Mert ha én most erre megadnám a 10-et (amit mondjuk az értékelő-rendszer nem is enged, mert „tökéletes játék nincs” :-), akkor azzal porrá zúzom a gondosan felépített überkriticista imázsomat. De nincs mit tenni: a Vice City letaglózott, és szorításából nem enged. Remek képi világa, fantasztikus hangulata, zenéje, szabadsága olyan atmoszférát teremtenek, melynek kevés játék érhet a nyomába. Mert ezt elérni, netán túlszárnyalni nem nagyon lehet, és ez alighanem sokáig így is fog maradni. Kötelező alapmű mindenkinek.